Tavaszról álmodok, békés kikeletről,
ám fényes nappal immár magamban sírok.
Féltem családom, majd szépkorú szüleim,
bennem tehetetlenül bolyongnak kínok.
Körülöttünk lebeg egy gyilkos szörnyeteg,
senki se látja, nincs nyakában jeladó. –
Parancsoljatok álljt a vágyaitoknak,
s ne higyjétek: ti vagytok a Mindenható!
Tudom, hogy ridegek a falak, rút börtön,
hisz odakint már lassan a tavasz tombol!
Menjetek a kertbe, legyen ez most elég,
ha egyedül vagytok kint, kaszás nem tromfol!
Majd ha vége, szárnyalhattok, mint a madár,
ó, elbódít majd erdő, mező illata,
merenghettek milliárdnyi boldogságról,
s lelketeket telíti csalogány dala.
4 hozzászólás
Szia Suzanne !
Nagyon szép a befejezése versednek, legyen így 🙂 Bizakodjunk!!!
Szeretettel olvastalak : Zsu
Kedves Zsu! Hálásan köszönöm hogy elolvastad a versem és kedves, értő, érző szavaid: Zsuzsa
Kedves Suzanne!
Nagyon reális,mai!
Gratulálok,hogy a befejezésnél
nagyon szépen kifejezted a reményt!
Reméljük,hogy a csalogány dala megszólal!
Gratulálok:sailor
Ügyelj magadra!
Hálásan köszönöm hogy elolvastad a versem és kedves, értő, érző szavaid: Zsuzsa