Életed már követhető az életemben,
amelyben küldetésem áldása lettél,
akinek, időn és távolságon át
nem tudnám elmondani szebben,
hogy jötteddel életet köszöntöttél.
Jönnöm kellett, mert egyszer hívtál.
Két piciny pont a végtelenben—
megosztva mindent, amit a sors kínál.
Szíveddel szabaddá engedve biztatsz,
valóra váltani titkos vágyaimat.
Tudom, te vagy az, akivel életünk
végéig, élhetjük is az álmainkat.
Te vagy az, aki végre megérti
mind azt, ami a szívemben él.
Akinek nyugtató ölelésében
biztonságban érzem magam,
amikor melleden pihentetem fejem;
beléd felejtkezem boldogan
s hallom az oldott csendben—ne félj!
Életemmel mondok néked köszönetet,
Mert egyedüli vagy egyedüli, akinek szívében
megtaláltam vágyaim éltetető tüzét,
boldogságot osztok meg így veled,
folytonos szerelmünk ünnepét.
4 hozzászólás
Hű, de mély érzelem, szép szerelmi vallomás, egy kitartó, életen átívelő utazáshoz…!
Kedves Irén!
Az utazás elkezdődött. Az egymásba kapaszkodás biztonságával nézzük s örülünk minden változásnak.
Köszönöm, hogy itt jártál s örülök, hogy elgondolkodtatott a fönti vers.
Szeretettel, Inda.
Kedves Futóinda!
Ezek éppen olyan érzések, melyeket én vágyként írtam meg, nem is oly rég, egyik versemben. (Szívemmel hallom) Viszont hatalmas különbség megélni, és csupán vágyni rá. "Két pici pont a végtelenben-" egymásra talált. :))
Csodaszép ez a vers, sodortak a gondolatok engem is.
Ölellek!
pipacs 🙂
Kedves pirospipacs!
Erről a versről csak annyit, hogy negyvenkét év (1969) után, benne az ifjúság hevével, vágyával újra lehetőséget adott az élet egy eltérített, befejezetlen kapcsolat újraindítására, s megélésére.
Két élet, egy városban, de külön utakon gyermekeket neveltünk s amikor mind a két helyen "szárnyra kaptak a fiókák" , az okok adta csalódások egymás tudta nélkül döntésre kényszerítetek mindkettőnket. Később, egy Tv. interjúm alkalmával újból, mint régen egymásba ölelkezett a szemünk és úgy is maradt.
Ennyit e versről.
Örülök, hogy sodortak a "sorok".
Szeretettel, Inda.