mely magával hordta kirívó bús örömét.
Lelkem falát sértegetted kínzó vágyaiddal,
s magaddal rángattad lelkem emlékeit saját karmaiddal.
Lelkem angyal szíve megéledt vérben csöpögő karmaid láttán,
karmaidat égette le lelkeim emlékei láttán.
Azok vérrel áztatva hulltak a fekete rengetegben,
szállva égtek el a sűrű porfergetegben.
Angyal szíve bújik ki a porrengeteg között,
emlékeim csordultak bele angyali kezei között.
Ott forrtak össze az Ő kezeiben,
ott égtek újra bele lelkem szívéjébe.
Lelkem szívének rózsaszirmai épültek vissza falára,
szirmokból lágy emlékeim hullottak falára.
Lágyan égtek bele lelkem szívéjének kérgébe,
melyet még körbe hintette reményével emlékeim megégett szélébe.
Meghintette azért emlékeim megégett szélét,
hátha egyszer még talán visszatér a saját helyeibe ismét.
Ha vissza is tér az életem újra lázba fog kelni,
onnantól kezdve a lelkem vérben fog immár élni.
Lelkem falai majd vérben fognak folyni,
melytől kezdve az angyali szívem nem fog majd újra dúlni.
Életem rabságába foglya hordani Őt elég messzire,
hogy kiontsa az életét töviről hegyire.
Ha kiontja az életét akkor fognak a falak dőlni,
amelyeket már soha többet nem lehet majd vissza építeni.
Megszűnésével nem én leszek az akit láttok,
csupán majd széteső testemet láthatjátok.
Testem őrzője nem én leszek akinek véltek,
csupán reménynek hiszitek majd innentől végleg.
Raboskodó testem foglya majd véghez vinni,
azt amit az életem megakart magáénak tenni.
Magáénak tenni az egyetlen örömét,
hogy kiontsa végleg mások életét.
Amit csak úgy érhet el saját örömére,
ha kiontja az életem hátralévő részét végileg.