Olykor vad tajtékot verve dübörög.
S tágas mezőkön néha parttalan,
A messzeségbe tűnő életfolyam.
Magával sodorva bejárt utakat,
Borús éveket, és boldog napokat,
Itt ott fényesen ringó remény hajók
Sodródnak partra, már semmire sem jók.
Hajdan édes álmok, vergődnek fuldokolva.
Haldokló jaj szavukkal, a jelent okolva,
Lassan elmerülnek, csupán a csend marad,
S néhány halvány kép, hogy kárhoztasd magad.
De hisz amíg itt vagy, nincs vége az útnak.
Ne higgy hát azoknak, kik a múltba húznak,
Ragadd meg most a mát, és ültesd el a magot,
Mely édes percekbe tölti majd a holnapot.
Sándor Gyula
5 hozzászólás
Kedves Gyula! A címbeli metafora kibontása a vers, allegorikus képsort alkotva.
Üdv: Kati
Köszönöm, és örülök, hogy benéztél.
Rég nem olvastalak, de, most örömmel pótoltam!
ahogy a versed idézem, a tükörképem nézem!
Gratuláok!
Jó volt olvasni.
Köszönöm kedves Editke