A szürkület sűrű higanyszín tengerébe fúlnak a fények,
Létért kapálóznak, vergődnek, botladoznak,
Párnás kövér falak fogságában vannak.
Kormos madarak hátán az élet tovaszállt
A holt lelkek tavaszán.
Az arctalan, harctalan marcona világban
Csak a csend selyme suttog,
Kiált, üvölt a múlthoz.
De Ő egy új ünnepi ruhát varr, foltoz.
A rokka monoton forgása,
Szikraként pattogó kattogása
Elnyomja a csend jajszavát,
Dúdolja az élet ősi dallamát.
Reménycseppek csordulnak idős,
Ráncokkal vert szemén,
Látván, hogy a világ nevet a föld kerekén.
Szerelmes hangjegyek fényes testű kígyóként
Tekerednek az újszülött bölcsőjére,
Az élet embertelen, sötét erdejében.
Körötte újra sátrat ver a fény,
Az örökvándor nomád nép.
1 hozzászólás
Itt is csak azt írhatom, sajnos, hogy a vers nehezen érthető a képzavarossága miatt.
Pecás