Mit ér a nyárnak derűs kacagása,
nyíló virágnak illatfakadása,
ha ősz ül szívemen deres hideggel,
s fedi azt egyre vastagabb réteggel.
Vágynám a napnak éltető sugarát,
nem siettetném időnek múlását,
élnék jelennek, létező csodáknak,
nyárban viruló gyönyörű pompának…
De az idő nem vár, sors könyörtelen,
az életnek van saját üzenete,
s rájuk számítani nem veszélytelen.
Ráncot szánt az emlék, törve a reményt…
Jelölve az út végső ítélete,
s járni kell tovább a nekem szánt ösvényt.
12 hozzászólás
Kedves Ica!
Bizony ez így igaz. Szép szonettedhez gratulálok!
szeretettel-panka
Köszönöm Panka!
Szeretettel, Judit
Kedves Judit!
Kissé szomorkás versed nagyon tetszett. Örömmel olvastam szonettedet.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata, köszönöm, hogy nálam jártál és olvastál!
Szeretettel, Judit
Kedves Judit !
Kissé szomorkás szonettedhez szeretettel gratulálok 🙂
Nagyon tetszett:)
szeretettel: Zsu
Kedves Zsu, szívből köszönöm!
Kedves Judit!
Ennek a versnek a szomorúság adja meg a fényét, lehet, hogy ettől ilyen szép.
Tetszett.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
Mindig örömmel tölt el, ha meglátogatsz…
Köszönöm, Judit
Kedves Judit!
Ez egy igazi Életszonett. Mert bizony elmúlik a nyár, jön a könyörtelen ősz, fittyet hányva a mi érzelmeinkre. Nagyon szép, életízű szonett.
Szeretettel
Ida
Köszönöm kedves Ida!
Szeretettel, Judit
Kedves Judit!
Nagyon reális!
Az élet ´ilyen´…nem ígér semmit,amit
nem tudna megadni!
…és az?
Mindenkinek a sorsa!
Szeretettel:sailor
KEDVES sailor, köszönöm, hogy olvastál!