Nem gyűrőm a szavakat tovább,
kiürült a kávéspohár,
a zacc ami az alján maradt,
már csak szűkös kacat.
Elfogyott a hit, az erő,
ami oly kecsegtető,
Egy koffeinszerű gondolat,
ami erős löketet ad
parlagon heverő kincs,
kezemen bilincs.
Szűkre szabott az idő,
angyalszárnyam minő
bugyuta képzelet,
ünnepi viselet.
Zaklatott hétköznapokon,
tétova hangokon
túljutva
csak magam kortyolom
versemet.
Kegyvesztett tetemem
a wécén lehúzom.
4 hozzászólás
Kedves Edit!
Hát, ez valóban nem egy vidám vers, összhangban a címével. "Csak magam kortyolom versemet" – cseng ki a magány a sorok közül. S nagyszerűen használtad fel a kávét, mint katalizátort a versben, amit nagyszerűen írtál meg.
Mindazonáltal remélem, ez csupán egy hangulatvers, s igazából nem ilyen keserű a helyzet.
Örömmel kortyolgattam versedet. 🙂
Üdvözlettel: Laca
Szia Laca!
Igen, ez egy hangulatvers.:)
Kipróbáltam milyen.
Hát ilyen lett.
Örültem, hogy tetszett.sokkal jobb a hangulatom.:)
Edit
Ropogott a zacc nem csak a fogaim közt.Nagyon tetszetősen végigvonszoltad magad a témán.
Köszönöm, Andrea!
Edit