Elkésett vallomás

Kerestem a botor bátorságot,
hogy szavaimmal hozzád érjek én.
Hogy halld meg a vérző igazságot,
mely ott rejtőzött a nyelvem hegyén.
De elkéstem, s szíveden más az úr.
Így jár, ki tétova, s nem elég vagány.
Hiú reménye, vágya porba hull,
s rátör az undok, mákonyos magány.
Ó, hogyha kezed kezembe simulva
andaloghatnék boldogan veled,
szívem virága kinyílhatna újra,
s vállamra hajthatnád kócos kis fejed.
A mennyekben érezhetném magam,
csókodra csókot csókolna a szám.
Elbódítana bőröd illata,
s aztán tovább is mehetnénk talán.
Ágyam lehetne puha fekhelyed,
tested lenne márványos oltárom,
hol mindenem feláldozom neked,
és meggyötört lelkemet kitárom.
De érzem, hogy ez már csak álom marad,
s elkerül engem a szép szerelem.
Nem jutott nekem most sem egy falat,
s majszolom tovább száraz kenyerem.