Elmondanám

Súlyos csendeket hallgatok. Mint a tóba
hullajtott szikrázó kövek, dobog az idő.
Messze vagy most, nem hallod hangomat,
csak arcom van talán előtted, látlak én is.
Emlékezni most lehet igazán. Nem tudom,
tudod-e, drága, mennyire szeretlek régóta,
érzed-e, hogyha kimondom?
Elmondanám neked. Ha merném. Olyan
csodás vagy, mint arany mező felett az ezüst
ködkabát, mint a szirteken növő apró
virágok. Megsúgnám neked. De beszélni nehéz.

Nem tudod talán, hogy nem nézek nevetés nélkül
gyümölcsre, tojásra,
te vagy minden csillagos éj, lemenő nap,
izomláz,
miattad alszom összehúzódva az ágyam felére,
és akaratlan is eszembe jutsz, ha megdörren az ég,
cikázik a villám.
Téged rejtenek a csípős ízek a számban, nyitnak a kulcsok,
te vagy minden rohanás, és fele a súlynak,
a csodálat, hogy mily’ magától értetődően vetted
a táskám kezedbe, velem vagy, ha négy szem zsömlét
veszek a boltban,
ha fehér karomra nézek, kísérsz mindenhol, amerre járok,
a bástya, alagút, a kert, a kövek, a lakat, az a hegy, a kis út,
a tűz, a füst keserédes gyönyöre, az egészmogyorós csokoládé,
s most a csend ropogása is téged moccant elém.
Nincs szavam immár.

Nagyon.