Elmúlt már a szerelem
a barátság is halovány,
Már az út is elkopott
lelkemtől lelkedig.
Hiába küldöm szívem
fáradt sugarát,
Ha köztünk csak a
jeges űr létezik
Lelked bezárult, az enyém
még kitárva, de hiába
bár összetörted, s ez
nem látszik meg rajtam
Érzem, hogy élek még,
téged imádva
fájón lüktet, nyöszörögve halkan
Zuhanok, szédülök,
visszaút a semmibe
Hol a testem, lelkem megpihen
Lehunyom szemem, s engedem,
hogy vigyen
Karjaidba felhők fölé
csodás érzés, nagyon, nagyon
Simogat, hívogat, s én
boldogan hagyom, hagyom
A túlvilág, ha ilyen csodás, én
boldogan megyek veled
Sírva kérlek, én istenem, ezt
legalább megengeded?
Elmúlás
By Tihor Éva
3 hozzászólás
Kedves Éva!
Nagyon szép a versed, de bennem két részre szakadt. Talán nem jól értelmezem, de először úgy tűnik, csupán kihűlt érzelmekről, lelki távolodásról olvasok, és megvan az egyensúly, az irány. Azután azonban úgy tűnik, a megszólított azért elérhetetlen, mert a túlvilágra költözött, ahová a költő szívesen utánamenne. Mondom, talán nem jól értelmezem, de így engem összezavar a szerkezet, hacsak nem épp ez volt a szándékod. És megismétlem: a vers szép.
Üdv: Laca
Kedves Laca!
Nagyon szépen köszönöm szíves figyelmedet és a pozitív értékelést is! Legjobbakat kívánva, üdv., Éva
Ezt érezni kell minden sorát, s aki már átélt ilyent veled tud azonosulni. Éva