Elmúlunk mi valamennyien az időben,
temetőkertünkben madárkasereg csicsereg,
néha ifjú szerelmesek sétálgatnak miközöttünk,
kibetűzve a homályosuló bevésett neveket,
hallgatag emlékköveinket moha lepi már be,
borostyán kapaszkodik a nehéz sírfedelünkbe
és a vén fák még visszasusogják a fiatalság örömét.
Kis időnk elfut, akár a kristályos patakok vize messze,
ott a tenger sós áradatával összeölelkezve,
ezután valami végtelen befogadja a lelkünk,
csak a dalaink maradnak itt, amiket énekeltünk.
/santiago/
6 hozzászólás
Igen, Santiago, csak a dalaink maradnak, senkinek nincs kegyelem. Az elmúlás gondolata összekötve a szerelemmel és szépségekkel, igazán gyötrő lehet. Mivel tudom, hogy véges az idő, én nem szoktam magával az elmúlással időt pazarolni. Csak a kedvem rontaná.
A versed nosztalgikus, szinte elégia a halálhoz. De tetszett, tényleg.
Szeretettel
deb
Pontosan így gondolkodom én is az elmúlásról. Azonban ilyen szépen nem tudtam volna megfogalmazni. De gondolatban ott lépkedtem én is a sírok között, és majd, ha elmúlok, felettem is madársereg fog csicseregni, és az utánunk jövők talán dalainkkal emlékeznek majd ránk.
Köszönöm, hogy olvashattam ezt az alkotásod!
Üdv.: Melinda
Kedves Santiago!
Csodaszép hasonlat:
“Kis időnk elfut, akár a kristályos patakok vize messze,
ott a tenger sós áradatával összeölelkezve,”
Gratulálok:sailor
Szép napot!
Kedves Deb, Magdus Melinda, sailor köszönöm! Én átestem egy elég súlyos betegségen és emiatt gyakrabban gondolok az elmúlásra! Persze annyira még nem vágyakozok rá! Tisztelettel. santiago
Rohan az idő, csak nem mindegy mennyit kaptunk belőle. Gratulálok és sajnálom .
Köszönöm!