elsiratott sötétség

eltört álmokat visz magával
a könnyesen búcsúzó hajnal
a ködfátyol tovább fakul
kimúlt madarak torkából
hangzik fel a gyászdal
a sötétséget siratja most
az ezerszavú dalos sereg

trillák szaggatják fel
az éjszaka testét
pedig hogy bújnának most
hozzád az álmok
hogy ölelnének a karok
mint egykor
amikor igazán szerettél

a kíméletlen idő
tiszta fénnyel csap az arcodba
könny csordul csendesen
megrekedt vágyakat visz
lassan vánszorogva
és Te azt reméled
a szívedet is lemossa

de nem múlik el ott belül az érzés
szorongat egyre a kérdés
a fel nem tett
a meg nem válaszolt
amely elől mindig kitérsz
és amelyhez mindig
újra visszatérsz

arra gondolsz
talán jobb lenne
sötétben hagyni a lelked
mert ha tisztulni kezd
újra érzed a fájdalmakat
és már nem tudsz többé
dalolni új dalokat

csak dúdolj a lelkednek
csak zengjen az a dallam
a sötétben fogant
de a fénybe szárnyal
óvatosan kezd
csak simogatva induljon
de később tombolva száguldjon

elsodor minden gyengítő kétséget
elsöpör minden bűnnek hitt vétséget
könnyűvé válik a képzelt súlyok alatt görnyedő
ezerszer megtört lélek
csak dalolj
és érezni fogod:
Ismét élek!