Egy régi nyár messze, távol,
mint bús álmok szőtte fátyol,
takar hamvadó emléket,
amely szinte elenyészett.
Mint mesékben alvó szépség
ébren őrzi múlt emlékét,
s palackba zárt levél gyanánt,
vízbe bukó naphoz kiált.
Az időknek óceánja
rátalál, mint fénysugárra,
elringatja kék kezével,
őrzi száz csillagszemével.
Felkelő nap csókkal ébreszt,
ki átaludt félszáz évet,
csipkebokrok csodálkoznak,
így futnak el élethosszak?
Csak egy álom ez az élet,
elszállnak a karcsú évek,
könnyű tollú szelek szárnyán,
emlékezet foszló árnyán.
Majd ha egyszer eltávozunk,
talán sosem találkozunk,
új életben felébredünk,
s álmokra sem emlékezünk…