Elszálltak az évek

Most, hogy elszálltak felettünk az évek,
Engedd, hogy elmondjam, mit érzek!
Egy kis gyermek, ki nemrég szakadt le
Anyja emlőjéről,
Ki nem tud tenni semmit, bármi történendő!
Elrabolták tőlem a körülmények.
Dúl a lelkem, hiába kiáltom „ő a testvérem!”
Másik családban teltek gyermek évei.
Engem kínzott a bánat, ahányszor láttalak Feri!
„Gyere vissza hozzánk”, titkon csaltalak.
Van nekünk egy „kis lak,” mindég visszavárlak!

És egy szép nap, már felcseperedve,
Kigyúlt, édesanyád utáni vágy, a szívedben.
Tiltakozott tested, lelked a sors ellen,
S a kerek világot lábad alá vetted.
Elindultál felénk, remegve, de bátran.
Egyedül, gyalog a nagyvilágban,
Hogy megkeresd, mit elvett a sors tőled,
Édesanyád, s a többi testvéred.
Tarló szúrta lábad, a nap perzselt,
Gubbasztva töltötted az éjt, mire reggel lett.
Ébren aludtál, dideregve, félve.
A cél mit kitűztél, még nincs elérve!
Mennyi kétely, félelem lehetett benned?
S mennyi bátorság, erő, hogy legyőzzed?
Nem tudtad mi a messze, a távol,
De megtaláltad, lehetett bárhol.

A kínok Kínját élted át, azért,
Miért sok gyerek csak kinyújtja kezét.
Vagy ki sem kell nyújtani, az ölébe hullik,
Hogy a gyermekkor, felhőtlenül múlik.
Nagy boldogság volt,
Hogy visszakaptam a testvérem!
S nekem ebben csak annyi az érdem,
Ha találkoztunk, Folyton-folyvást kértem,
„Hidd el: nekem vagy édes testvérem!”

A szó, mag volt, mit nővéred, lelkedbe vetett.
Kihajtott benned, s gyümölcsöt termett.
Csodásat, szépet, édeset és mézest,
Bármily nehezek is voltak a gyermekévek.
Most, hogy elszálltak felettünk az évek,
S gyűjtöttünk sok, kedveset és szépet,
Feledem a felhőt, hisz felette az ég, ma kékebb!