Eltemették lovamat

Eltemették lovamat, hát csontjaira béke vár,
Földi réten harmadfüvem nem üget, már égbe’ jár.
Beásták, mert több foga volt, s pont az az egy törte szét
Neki a zablát, kantárféket, s gazdurai épp eszét.

Égi táltos kis csikócskám mennybetalált áldásért,
Girhes maradt, soványkás, hisz nem friss füvet, árpát kért.
Nem értette senki, mégis, mi tartotta életben?
Rövid korát megszámolni alig lehet években.

Hozzánk képest vágtatott, csak úgy szaladt mezők porán,
Szalmahullajtásnak útját meg is járta ő korán.
Ezzel a szalmával aztán kitömték a tagjait,
S éhkutyáknak hajították megmaradt darabjait.

Fejét ásták el csupán, hogy szelleme is oszoljék,
Végtagjait mellé lökték, abba meg ne botoljék.
Éjszakánként útra kél elsírni világ vétkeit,
Nyitott ablakon keresztül hallom patás lépteit.

Lovacskámnak sírhalmát azért nem áldja még jelen,
Hisz alig eszmélhet az ész, még dúl a harc, a küzdelem.
Na, követlek én kiscsikóm! Ha véget ér a rémülés,
Az eljövendő nemzedéknek mi leszünk a révülés.

Csörömpölnek csontjaink a csendben, gaz vihar helyén.
Zendülnek a kürtök, ének égbe ér szavak szelén.
Feláldozhatók vagyunk ez új világnak oltarán,
Halál súlyát megérthetjük élet árnyas oldalán.

Eltemettek lovacskám, de együtt marad szellemünk,
Hátrahagyva tetteink csak őstudás jöhet velünk.
Ezer évek elmúltával kihantolnak, hogyha kell.
Sírom nem a jelennek szól, a jövőért haltam el.