Eltüntél a hétköznapokban

Fogaimon már megalvadt a vér…
Cigarettám füstje virágot rajzol,
– fehérre kék – az ágyon,
és sarkokban hagyott elszáradt
orgonákon, már nem látszik
ki voltál, s az sem, most ki vagy.
Talán csak egy kő,
vagy temetőfehér oltár,
– elzúgott arcoddal az idő.
De ha megnyugodni vágysz,
csak ülj le bárhol csendben,
és mint álmaidban, fogd meg
a kezem, talán érzed is már,
hogy szárnyalunk megint,
és ahogy mindig is, úgy repülsz
velem egyre távolabb…
Már nem látszik szemed.
Elvesztél és tudtam,
el fogsz veszni mindig,
mint zápor után lábnyomok
az olajfák alatt…
Kerestelek kövek között.
Kerestelek vad habokban,
kis padokon, városokban…
Eltüntél.
Elvesztél a hétköznapokban…