Felkel a Nap, a havasi hegyeken,
ott tündököl, mosdik a vizeken,
megmártja magát a szépvízi tóba,
beles az ablakon álmos kakasszóra.
Szomorú a hajnal, elválaszt tőled,
nem érinti arcom puha kis kezed,
csöng a telefon, remélem te vagy,
a csend mindig bánatban hagy.
Eljön az este, a Nap is ezt leste,
a Hargita mögött ágyát megvette,
visszatekint néha a szunyódó tájra,
késik a hold, türelmetlenül várja.
Te is késel, oly szörnyű nélküled,
annyira hiányzol, fognám a két kezed!
Hallom lépteid, a szívem elszorul,
nyílik az ajtó, és nyakamba borulsz!