Most már keringhettek, elveszett lelkek,
szívemre rá telepszik a bú.
Itt majdan végső pusztulásra leltek,
közel’g az utolsó háború.
Zajlik már a kárhozott lelkek bálja,
vesztett tudás tudói, ti mind:
Gyertek! Gyertek hát most a búcsú táncra,
mulassunk egy jót, még egyszer, itt!
Rútul eljátszottuk Föld Anyánk kegyét,újabb esélyt tőle nem kapunk,
Elengedte hűtlen gyermeke kezét,
magunkban már nem boldogulunk.
Nem ismernek meg többé már a vének,
torz arcomra gyógyírt nem kapok,
és zokogva éled bennem az ének,
egy régi világot siratok.
Lehetett volna, persze, mindez másként,
de nem kellett csak profit, haszon,
társadalmunk így lett egy nagy állókép,
egy nyílt pályán veszteglő vagon.
És amikor indul végre a vonat,
ugye tudod, hová kerülünk?
Halálgyár zárjáról hullik a lakat,
s begördül a szerelvény… velünk…
Bizony, végül mindannyian így megyünk,
észre sem véve, nagy boldogan.
Millió években van csak reményünk,
mert szívünk régóta magtalan.
Hát csak rajta! Járjuk, ropjuk a táncot!
Álljunk mostan vissza a körbe
és hagyjuk végre ezt az óvilágot,
hagyjuk az elkövetkezőkre…
1 hozzászólás
Jaj, nem is tudom, mit írjak hirtelen… ebben a versedben annyi minden van. Az iszap, a holokauszt, a H. Bosch Haláltánc képe jut eszembe…Jó verset írtál, gratulálok.