Elvesztél

Elvesztél a rímekben, vadember.
Szőrcsuhád bűzétől megszédülve,
futottál bársony ég-zuhany alá,
hogy bolháid kigyomlálja a szó;
a melengető, az otthont adó.
Megfáradtál vérnek iszamában,
eldobtad bűnöd – rozsdás fegyvered.
Kezed lemostad patak lelkében,
s ő tovafut, ragadva múltadat,
kövekre zúzva bársony ég alatt,
de tükörképed ott maradt veled.
S talpadba felnyilall a régi út,
porának minden szeme fojtogat;
elhagyni, letérni! – lüktet a vágy.
Felhő legyen födél, zöld gyep az ágy.
Csak e régi út pora szálljon el…
vigye a bomlás, mossa el jövő,
a torz képmás elsimuljon békén…
S hol hörgés bugyogott, most dal fakad,
hang, szó, nyelv, eszme – ékes gondolat;
ez lettél, te botladó úttörő.
S már szárnyad van, vitorlád egekben,
ki csak romlást ismertél, vért, hadat,
teremtés szent iskoláját járod.
Építesz, s a világ egy-barátod.
De bőröd bizser'gve érzi, fázik…
s néha még hörögni vágysz rekedten…
a gyors patak ősnyelve hívogat;
ott a parton hogy dalol a sodrás!
Miről mesél ő, a régi sorstárs?
Hallgatod félszegen, ismeretlen…
Te már nem hörögsz – ódákat süvölt'sz.
Mégis, ha hallod őt, szíved fülel,
s ékes nyelved megbotlik ezerszer.
Elvesztél a rímekben, vadember.