Barna lámpa rothadó fénye
Csattogó koponya halott reménye
Nem nézek rád
Kicsöngettek, berreg a fejem
Vagy csak lélekharang úszik a vízen
Kacsintottál?
Békát szül az árnyékos sötét
Egyszer mindenki elveszti az eszét
Nyílik a szem
Jönnek a hangyák sokan, sokan
Vérszínű alkony, amint felénk rohan
Rettegek én
Döbbenő arcom pokolba rándul
Tapogató kezem torkodra fordul
Leszállt az éj
6 hozzászólás
Brrr…!Valami morbid:horror film után írhattad.
Azért van benne valami zaklató.
Igazából nem nagyon néztem mostanában horror filmet 🙂 Néha vannak ilyen elborult pillanatam. Tulajdonképp az elején mikor elkezdem írni még sosem tudom mi fog kisülni belőle.
Ha arra gondolok, hogy vannak az életnek ilyen pillanatai is, akkor elfogadom, sajátságos stílus, furcsa vers, de mivel itt született e földön, talán igaz.
Nagyon szeretném érezni azt a pillanatot, és azt a lelket, amikor írtad.
Csak azért, mert nem tudom beazonosítani, és ez zavar.
Tudni akarom miért íródott)))))
Üdvi: d.p.
Hm, kicsit nehéz visszaemlékezni. Az biztos, hogy nem volt olyan hangulatom, hogy ölni szeretnék. Csak az utolsó versszaknál dőlt el, hogy ez lesz benne. Szerintem nem voltam mérges se, talán még rosszkedvem sem volt. Talán ez egy l'art pour l'art szerű vers, ha lehet rá ezt mondani. Az irodalom korlátainak keresése, nem tudom 🙂 De a többi versem nem ilyen.
Ahhoz képest, hogy, amint mondod, az elején még nem tudod, mi lesz belőle, elképesztően tudatos felépítésű(nek tűnik…?)! A rímelés kicsit döcögő, nem vitás, hogy a próza sokkal inkább a te tereped, de azért megállja a helyét. Tetszik a hangulata.
Üdv
Zs 🙂
A rímdöcögés megállja a helyét ebben a zaklatott/felzaklató versben szerintem.