Emberré kell lennünk!

Vágyainkban sokszor ábrándokat
szül a létezésnyi pillanat, mikor oly
kedvessé lesz a szó, érintve szívet,
miben ébrednek érzéseink, miknek
foglya néha az ember, oly' valót
láttatva benne a sokasuló remény,
mi vezeti lépteit e földön. Minden,

***

de minden lépés szövettetik túl az
időn, mert menni kell, lépni az úton,
lépni benne a valóságban. Vetni
árnyakat a parti fövenyen, s követni
az utat, mi messze visz, tova
mezsgyék szűkülő nyomán, hol jár
az igazság, mit véd a rejteknyi perc,

***

túl ábrándjaink létén követve Őt, a
Krisztust, ki itthagyta lábnyomát e
földön, s hagyott hitet, mi éltet ott,
hol rejlik a szív mélysége az alázat
megtért szeretetén. Mert hinni kell
azokat a lépteket, mik nem csupán
a mezsgyéken maradtak látszatul,

***

hanem a szívben, a szívek ormain,
hol lakik a bensőkbe zárt érzelmű
világ, miben remél az, aki mélységet
is lát, nem csupán szemével hanem
azzal, mi rejlik reményül ott bent,
mit nevel Jehova Isten, formálva
bennünk jellemét a Krisztusnak.

***

Emberré kell lennünk, olyanná, mint
amilyet az Isten látni akar bennünk,
kik gyermekek vagyunk ma még,
csöppnyiek, kiket vezetni kell. Mert
élünk bár jövendőt keresve, látva azt,
min halványult idők járnak, hol
lemaradt a múlt, mit sóhajok

***

követnek régvolt álmokon abban a
rejlő tegnapban, miben holt hitek
hunytak ki, mit délceg korok veszni
hagytak, mert önmagukban
veszendők voltak, nem lévén igazság
bennük önmagukat hínárként fojtva
meg. Elvesztették fényüket homályba

***

veszve az időn, mert nem hű reményt
adtak, hanem kardot ragadtak, ha fájt
valami. De nézd, az igazság fénye
hogy ragyog széles e világon, mi ont
szívekbe, emberi szívekbe reményt
egy új világ jöttén, amit hív és vár a
szelíd, értelmet látva az óvón elhitt

***

szavakban, mit a Biblia ír áldón azoknak,
kik vágyva vágynak hinni abban, mit
el nem hisz a világ, mert nem is hiheti
azt, mi a szemeinek láthatatlan! S
boldogtalan is szinte az egész, mert
tettetett benne a hit, éppen ezért a
hiábavalóság alá vettetett!