az utcalámpa fénye,
benne kopasz fák koronája dereng.
E kicsiny horizont,
korona a szürke háztetők felett.
Nyirkos hajnal. Élettelen.
..lassan egy éve
testtelen léte él velem.
Magamba zártam fényét,
hangja dallamát,
belülről látom csillag mosolyát,
melegíti fáradt testemet,
mielőtt kigördülne,
felszárítja könnyemet.
Arcomon csak köd permetez,
Benne gyermekségem gyöngye
Szempillámon láncot ereszt.
Láncot, mely összeköt a végtelennel,
gondolatom Göncölszekerén
kerékkötő bilincs,
s a múlt ló-patái bennem dobolnak,
zabláik aranykilincs.
Emlékeim: gyémánt veretes kantár,
elengedném, de nem lehet,
így tartom markomba szorítva,
kulcsa testével együtt elveszett.
3 hozzászólás
Ó Marica!
Ez gyönyörű vers! Csodás és fájdalmas, szavakkal megfestett emlékek!
Köszönöm, hogy megosztottad velünk!
Szeretettel: Levélke
Nagyon szép a versed Marica. Olyan, mint egy szép álom, egy misztikus látomás. Gratulálok!
Fájdalommal teli a vers….emlékező….valakire aki elment már…
Szépen megírtad kedves Marica, gratulálok.