Rétek és mezők virágán jöttem én
hozzád, s emlékszem, dalolt a szél,
a tűnő út porán már őszült a nyárvég,
s előttem derengett a hajnal harmatnak
hűvöskés cseppjein. A nyár még egy utol-
sót sóhajtott, szelíd titkokat súgva, sárguló
lombok közt muzsikálva a lenge szél
hűvöse, mi simogatta arcomat, s fülembe
susogta jöttét a felém szökkenő ősznek.
Így érkeztem én hozzád, kicsiny falum, a
kíváncsiság könnyed léptein messze
alföldi tájról, a páskó füvén indultam
feléd. Úgy öt éves lehettem vagy még
annyi se, zöldellő mezők és rétek kicsiny
gyermeke. Igen, az voltam én, kinek a
Leányvár hatalmas hegynek tűnt, s előtte
a Sió ballagott andalgó léptein, mi
csordogált lassanként folyva, s felette
köd lebegett lomhán, lagymatag, miként
az égből aláhullt, morduló bús harag.
S mentem tovább, szemben a Sárvíz-
part tekintett énreám füvének zöldellő
bársonyán, s gondoltam, mily szelíd
vidék ez, lassú folyócskák ballagó hazája.
S előttem hallgatag csend bandukolt
halk neszén tétován, s beértem a faluba,
mellettem hosszú házsorok szaladtak,
s szellő lengett az árkoknak harmatos
gyepén. Emlékeimben így lépdeltem
én járdáknak alattam koppanón kongó,
konduló kövén.