A Nap vállunkon rézsúton szaladt,
s mi ültünk gondtalan egy almafa alatt.
Ugye emlékszel te is?
Az ég kék tengerén felhők úsztak,
s a bájos szivárvány lánnyal lassúztak.
Ugye emlékszel te is?
Mi pedig boldogságtól részegülten nevettünk,
bár nem tudtuk miért, s minek is örültünk.
Ugye emlékszel te is?
A selyemfű harmatos szálain álmodtunk,
s akkor azt mondtad : látom már a sorsunk.
Mondd, valóban láttad?
Majd nevettél…oly’ egyszerűen, oly’ tisztán….
Jövőnk most mégis a cukormázas halál.
Mondd, ezt is láttad?
3 hozzászólás
Szia!
Az első sor nagyon tetszik. A többi versszakban is vannak olyan képek, amik nagyon tetszenek (szivárvánnyal lassúzni).
A “cukormázas halállal” viszont nem vagyok kibékülve.
Összességében tetszik, jó a felépítése, nekem a predestináció is megjelenik benne. Grat!
az almafa szó tök szép, ahogy így elmerengek rajta
ha más nem is, de legalább ez a szó tetszik neked -.-
am. nekem is mily' meglepő