Fákon a madarak fészkelni szeretnek,
minden reggel dalolnak völgynek és hegynek.
Eltűnik az erdő, repül a madárhad,
nem marad itt semmi, csak csend a határban.
Egyre gyorsabban sújt le a nehéz fejsze,
nem tud menekülni, eléri végzete.
Jajong a természet is, szánja az embert,
mit tesz, ha őt is utoléri a végzet?
Szívét szorítja az emlékek erdeje,
fákat gyilkol és közben remeg a keze!
Te, kifosztott, bús természet nevelsz-e fát?
dalol majd madár, hogy felébredjen a táj?