Napok alatt emelt vastag falak,
Dőlnek sorra romba percek alatt,
Szavak sújtanak le keményen,
Pedig csak szót váltottál Vele.
Feledésre ítélt emlékek törnek fel,
A sajgó érzés újra tombol benned,
Eddigi mosolyod szélbe száll,
Komoran nézed szobád falát.
Megfeszül megint az akarat,
Az emlékek felett győzelmet arat,
Új fal épül, erőssebb, keményebb,
Hogy újra ne történhessen meg.
Fejed büszkén magasra emeled,
Fájdalmat ne láthassanak szemedben,
Magad mögöt hagyod múltnak romját,
S feleded végleg reméled immár.
Tudja ész s szív is pontosan,
Semmi sem múlik nyomtalan,
Majd ezüst eső boldog záporában,
Ott lesz az emlék mélyen, homályban.
3 hozzászólás
Szép és szomorú. És egyáltalán nem rossz. 🙂 Főleg az utolsó 4 sor az ami olyan, hogy huhhh 🙂 Azért tessék vidámabbakat írni 😛
Vidámat írni akkor érdemes, ha az ember vidám, mert különben üresek lesznek a szavak. Hozzáteszem: könnyebb vidáman szomorút írni, mint szomorúan vidámat… tapasztalat.
Az utolsó két sor valóban feléemelkedik a többi verszaknak, mivel sűrűbb és sokkal lényegretörőbb. Már nem sejttet, hanem levonja a következtetést.
Picit zavaró volt számomra a verselés. Teljesen váratlan helyeken töröd meg a rímet és ez egy picit zavaró, mondhatni elakaszt az olvasásban.
De mindettől függetlenül nagyszerű a vers és nagyon megfogott. Örülök, hogy olvashattam!
D.
Elnézést! Utolsó négy sort akartam írni!