Napok óta feledésbe merült személyem,
kutatom, keresem, de nem értem.
Köd fátyola borítja múltamat
félelem jellemzi minden apró mozdulatomat.
Erősen próbálom, de ismeretlenek a képek,
mint azok, kik rám reménykedve néznek,
leírhatatlan szenvedés, melyet legbelül érzek.
Ismeretlen emlékek képtára összezavar teljesen,
fejemet gyötrő fájdalom uralja szüntelen.
Kapaszkodok a jelenbe, a tükörbe nézve remegve.
Önmagam emlékei fogságba ejtettek,
nagyon félek, hogy soha ki nem engednek.
4 hozzászólás
Ezt nem is olvastam,de nagyon kifejező,jól leírtad azt ami történt! Olyan szomorú mint az a korszak volt!
Szép-szomorú!
Rabul ejt az emlék
s bármi más
'mi lelkünkbe hatolva
mélyre ás.
Remek vers!
Néha még most is félek,
Hogy egyszer újra emlékek nélkül ébredek,
Ha erre gondolok tiszta szívemből reszketek.
köszönöm, hogy olvastátok!