Emlékezz rám, amikor kihúnynak a fények,
Mikor az éjszakában halvány tüzek égnek.
Emlékezz rám, ha zord faggyal közelít a tél,
És a fáról lehullik az utolsó levél.
Emlékezz rám a halavány holdra tekintve,
Mikor sarlóját fekete felhők fedik be.
Emlékezz rám, ha zöld fák erdejében lépdelsz,
Vagy vadvirágk közt, a széles mezőn térdelsz.
Emlékezz rám, ha hideg, sötét éjszakákon
Farkasok üvöltése hallik át a tájon.
Emlékezz rám, amikor már alszik mindenki,
De Téged egy gondolat nem hagy megnyugodni.
Emlékezz rám, ha azt hiszed, nem ért meg senki,
Vagy úgy érzed, meg kell állnod, nem bírsz tovább menni.
Emlékezz a lányra, kinek két zöld szemében
Homályos tükre látszott megkínzott lelkének.
Ki egész életében máshová tartozott,
Ki tudja, ott boldog-e, ahová most jutott?
A nap végén néha gondolj rám, hogy érezzem,
Tán mégis volt értelme annak, hogy léteztem.
Emlékezz rám, amikor mindenki elfelejtett.
Így nyújts, kérlek, megnyugvást zakllatott lelkemnek.
2 hozzászólás
Nagyon jó lett ez a vers, egészen megfájdúlt a szívem.
Elöször úgy éreztem zavaróan erős az “Emlékezz rám” nyomatékosítása, de második olvasásra már nem tűnt fel. A ritmika szinte magávalsodorja az embert, egészen belefeledkeztem olvasás közben.
Köszönöm, kedves Szálab! Nagyon örülök, hogy tetszett a versem!