…ugyan, miért, hogy ha láng volt az élet,
hogyan lehet, hogy mindig visszanézek
magam mögé? Mikor egy elfelejtett
és feléig elszívott csikkbe rejted
a pillanatot…elhajítva könnyed
mozdulattal, s vége. De visszagörnyed
gerinced ívére a kényszerekből
fogant szokás, pedig egy része megdől
az életigenlésnek is naponta,
mikor jóskártyából vetett lapomra
látok a szorosan zárt szemem mögül,
anélkül, hogy kinyitnám. Nekem megül
a felhozatalból minden ábra,
s régen nem gondolok a legalábbra
azért, mert mindig ugyanazt rakja le
a ráncos bőrű félelem. Adna, de
mégis elvesz, ezért csak félig égek
én, pont úgy, mint a cigarettavégek,
hisz állandó eredőmnek fölöttem
áll egy pillanat, amelyre megkötöttem
alkumat. Az élet tényleg egy láng csak,
fellobban, érik és szélesen rácsap
a kiszámíthatatlan, kinek-kinek:
foszlányok, parázs, és a liget hideg.
2 hozzászólás
Nagyon szép!
Szeretettel: Rozália
Szintén remek. Az áthajlások tetszettek itt tán a legjobban, bár rímeid is kiválóak.
aLéb