Lángol már a távol zöld hegyek nyomán
eltüzelem csendes kis szobám,
ég benne a mámor lassú kínpadon
szerelemtől omlik sóhajom.
Elvétettem magamban zörgő terveket
vinnem kell az utamra gőz emlékeimet,
de majd egyszer árván, fénylő orgonák,
ott leszek a zöld hegyek porán.
Szellő könnyű szárnyán indulok tovább
a sosem látott engem visszavár,
ha majd egyszer árván… fénylő orgonák:
ott leszek a zöld hegyek porán.
2 hozzászólás
Kedves Mihály!
Szép versedet eddig előttem még senki sem olvasta? Pedig mondhatom, nekem tetszik, még úgy is, hogy az elmúlásra emlékeztet. Ja, és a Homokóra… bennem egy emléket hozott felszínre, egy nagyon kedves emléket. Ezért amikor egyedül vagyok, vagy eldúdolom, vagy meghallgatom egy lemezről.
Szeretettel: Kata
Köszönöm jöttödet kedves Kata! – úgy látszik Te vetted el ennek a versnek a szüzességét! 😉
Szeretettel: Misi