Én

A
Mában
Ingatagon
Gagyog
Oktalan,
Heteken át.
Bár már rég e világba született,
Almával mérgezi önmagát.
Repül szavakba mártva,
Álmodja a végtekintetet,
Tizenhét esztendőhöz ír
Híres dallamképeket.
Aszalodott világ övezi
Tengernek gyermekét,
Tonnányi sötét szakad az égre,
Irígyen tapossa elszürkült fejét.
Labdázni kíván a múlttal.
Avatatlan szemekbe kampót vetve
Bosszút olvaszt árva búval.
Akasztófáról látja a jövőt.
Cirkuszt s kenyeret osztva
Utánozzaa a nagy Őt,
Leigázva önmagát
Tapaszt új arcot fejére.
Utána mászik tudatlan
Rengeteg a fénytelen kegyére
Eszetlen bizalomba zárva
– Higyjetek!
Hitetekbe éled létetek.
Pont, és aztán vége;
Olvadt húsod kened a kenyérre,
Naphosszat ülsz,
Tapasztod a falat,
Tenyeredről söpröd a port,
Részegesen látsz be ötven évnyi kort,
Imádott játékod tűz nyeli,
Pápaszemed egy kavics ízekre szedi…
Szegény!
Iszol a kehelyből,
Lopva nyeled a kortyokat,
Ordítva rohansz a teremből,
Népedre vésel karmokat –
Pontosan erre vár a világ.
Oszlopban nő a leleményes virág, s
Nem földbe kapaszkodik.
Tehetsz ez ellen,
Hisz még azt is elveszik?
Utánam.