Én, az Ember

Én, az Ember.
Ezzel eleget mondtam?
Vásznon őrzöm ezt s tömör betonban,
hidak karcsú ívét és tornyok
rajzát húzom az égre,
s ha kérdezik, mi végre?
Talán mindent a földre rontok.
Mert tehetem, mert miért ne?

Válasz ez is létem panaszára:
mert Isten magamra hagyott,
hát most magam legaljasabb társa vagyok,
s ezt örökítem a holnaputánra.

Én, az Ember. Dőlt homlokom mögött
ott guggol pattanó inakkal,
akit a Mindenható megkötözött,
de ingere véremmel együtt nyargal,
mint a musztáng, mint a prédára
omló vad, ha lecsap csupasz, lüktető vénára.
Szomjammal szegez árhoz a zűrzavar.

Én, az Ember. Mindig mély, friss kútból
meríthetek üde, új eszméket,
s ha rozsdáll, feszítek újból
hálót – jaj, magam font kerítések!
Én, csak én lépek át először rajta,
hogy tömegnyi kőnek legyek bálványa, atyja,
s első leszek, ki a kavicsot megtagadja.

Én, az Ember. Büszke dolgos két munkáskezemre,
mely még csecsemőt ringat,
de már temetne.
Nem ifjat már, testvért, tagjainkat,
csak kort, hitet,
esélyt s eleven reményt,
ha már nem hízik senkinek.
Ezüst a Krisztus, arany a keresztje.

Én, az ember. Kimondani is szörnyű hatalmam,
S borzalom tudni, hogy még lesz nagyobb.
Állatok között mivel tudós maradtam,
Már nem elég a konc: éhes, még éhesebb vagyok!

ajánlás:

Hagyd pihenni békén a halottat.
Majd hegedű borzol föléje hantot.
De a költő kezéből ki ne lopd a tollat,
szívéből a dalt, a csókot, a bűvös lantot;
menj, siess! Rohanj! – építni vagy törni mész,
fuss! Szaladj! A város ma is ölelni s ölni kész!