Én drága Mamuskám

Hallgatnak a csendek szavai halk
magányán az alkonynak,
mikor hűvös
szél lobog át a Páskón, s a tünődés
bennem egyre elmereng.

Szólítanak
mind a messzeségek, ott túl az örök
időn járják bennem
itthagyott
táncukat, emléknyi sóhajokba hűlve
minden szavad, múltjain
feledett, tűnt
feledése a lassankénti estnek.

E szív
keres téged, ki oly messze vagy már,
túl az elmúlt idők
képzetén,
bejárva emlékeim Páskóját érted,
ahol én még lépdeltem gyermekként,
csendnyi
ringásain a tegnapnak, rétednek
gyönyörű zöldjein.

Közös voltjainkért hallgatom most e
monoton
susogást e körülölelt tájnak
békéjén, csillagok ragyogásain felettem,
síró szélnek tanításain, halkan
járván be ezen
létezésnek gyönyörű ünnepén időm.

Neved betűin halványak már a vonások,
oly régen
írtam le azokat, visszatűnve
sorain minden rólad való emlékem, mi
e szívben jelen meg érted.

A te neved volt
nekem minden szépségül kapott érzés
öröme, ha hallhattam, én drága
Mamuskám!
A csendnek érzésein jelenve meg értünk
az alkony,
mikor búgtak odakinn a tehenek, mikor
a Páskóról hazaértek azok.

Hallgattam kedves szavaidat, mely
szavak bársonyán vittek vágyaim, vitetve
érzékeny
valódért, jelenni meg előtted mint
gyermek, mint kicsiny ded, aki szinte még
ma is érzéseimben az vagyok, s rád
gondolok a jelen tekintetén.

Pedig nézd!

Már korom szerint vénülök, csontjaimba
lassan idegen
anyagok szívódnak mélyeikből, nem
ismert mozgások késztetésein vonnak
életül lépteim.

S én teérted kérem a mindeneket,
én édes Mamuskám, mert
kérlelhetetlenül fáj nekem hiányod,
mikor emlékeimben
feldereng
hangod szép ígéretén a gyermeki
remény, mely bennem búvik el máig.

S annak
bársonyán érint mindaz, ami még itt
él e szív rejlésein,
múltjaiba írva, tegnapunk
halványain tűnve el, mi elszállt felettünk
elringva
képzetem előtt az időnek öröknyi
sóhaja, voltjaiba térve leheletén mindaz.

/2024. február 5.
Kaposvár/