Alkonyba hull lassan, némán a csend,
hallgat a szótlanság
maroknyi hűs honán-ilyen a rend.
Lám, ilyen e világ,
amit már múlás hatalma gyötör,
s homálynak árnya, mi előre tör,
így van ez mostanság.
Közeleg magányos percén az est,
s felzsong a végtelen,
s hűvös árnyak szállnak-ki érti ezt?
Felfogni képtelen
az ember e világot, ezt a kort,
mi oly dicstelenül lett végül zord.
Ami oly idegen,
ami úgy fáj, mint szívnek a magány,
mint az egyedüllét,
miben búsong Teérted a hiány.
Én hordanám eléd
minden jussomat, amit érdemelsz,
ha azokban értem örömet lelsz,
lásd, mindenem tiéd!
Tudod, a csendet kértem én mindig,
hogy az hallgasson meg,
mert nem lehet a szív örökkön víg
akkor se, ha felzeng
benne olykor a végtelen tudat,
mi reményt szül, és bátorságot ad.
S meghallgatott a csend
honán az alkonynak, mi feléd ring,
min törékeny hűvös
árnyak szállnak, min a múlás kering
nesztelen, különös
célokon, mit betölt a végtelen
reménye, hogy Te ott leszel velem-
e vágyunk kölcsönös.