Én meg hagyom

Letérdel megadón a lomha ősz,
haját borzolja hideg szél,
s amíg riadt seregélyhad köröz,
hósipkát rajzol fejére a tél.

Dacosan lohol az úton a vén betyár,
mögötte falvak tűnnek el,
reszket a táj, s amerre jár,
csillan a dér, rothadó avarszőnyegen.

Megfagyott nyomokban néma csend lapul,
rémülten földig hajolnak a szomorú fák,
a jeges szél képükbe mar vadul,
tűrik kegyetlen sorsukat, némák.

Vijjogva közeledik a halál maga,
képembe kacag, menyegzőt ígér,
csontujjaival markol, üresen nem megy haza,
hófehér köd szitál, csordul rá vér.

Fülembe kéjesen dudorássza halkan,
súgja, hogy menjek vele,
vonszol magával, én meg hagyom,
hogy életem elvegye.