Én meztelen fekszem az Úr előtt

Én meztelen fekszem az Úr előtt,
Számra ragadt eskü darab,
Most veszem észre, mikor késő,
Üres térdhajlatokba folytak a szavak.
Rendszerint kicsordult a kádból a szerelem,
hajamból terveket fésültél,
Fejünk felett porzott a Tenger,
Lábunk alatt tajtékzott az ég.
Ma már csak vad polák utcák zengnek tőlem némán,
Te meg itt élsz a konyha padlójában,
Vagy kiömlesz vasárnap az asztalterítőre,
Akkor néha még itt vagy.
Ha gondolok esőre,
Új macskára, borra, nőre,
A világban sosem lesz rend, azt hiszem,
Mert kék halál ül lelkeinken.

Én nem tudtam adni
Tiszta csuklót,
Patyolat lelket,
Csak hideg rizses-húst,
Meg távoli szerelmet.
Kilenc hónapig rágtál
és kiköptél a didergő világnak,
Jaj szőke nyarak, vöröslő éjek…!
Tudom, hogy soha többé nem látlak.
Holttá fagytak a pillanatok,
Antik órák sóhajtoznak a falon,
Időre várnak,
Kolontos kis lelkem sziesztája,
Köztük zümmögnek a napok,
Annyira…Maradj most így.
Jó-mondtad-maradok.
És mostanság már csak mandula
van mindenhol,
Sehol egy kis napfény befőttesüvegben,
Anno a nyáron pedig raktam el,
Lehet, hogy leejtettem.
Azóta neon csöveket eszek,
Mert a szilánkosság fáj talán
úgy mint a hiányod,
Nem azért, hogy sajnálj,
Csak szívemből néha még szivárogsz.

Összevetve, minden oké,
Lassan kinőnek az új élet karmai,
Azt mondják mosolyogjak míg
vannak fogaim.
Leginkább ülök ingatag sorsom trónján,
Mint koldus Asszonyisten,
Ajkamon csókok, szitkok és vétkek,
Fölöttem Óceán porzik,
S bokámon tükröződik a szent és nemes Élet.