Én szerettem sírni

Mellemben zihál már lassan ötven év,
elröppent sokszínű ködön át, mi után
már csak a sóhaj néz, mi bennem tűnt
időt örökre felidéz nehéz könnyek
cseppjein. Egykor sóvárogtam, hogy
felnőtt lehessek, kinek lépése nagy,
és a karja erős. S már mögöttem az
ifjúság, minek már csak múltja
ismerős, mert messze jár időm a
gyermeki kacagástól. Mégis mint
néma árny, úgy mozdul a múlt
felém, úgy toppan hirtelen elém
hallgatva a dalt ifjúi nyár éjek
fülledt melegén, hol tücskök dala
kergette a csendet, ott kinn a rónán,
az Alföldnek szelíden ringó, illatos
mezején. Hogy zengett a hajnal, s én
jártam a harmatos mezőket Istent
keresve pacsirták dalán, mikor
minden remény felém szökellt,
s minden fűszál nekem zizzent.
Mikor még reszketett a derengő
félhomály rezdülve, s közben lassú
szél keringett legyezve arcomat,
óvó tekintetén a toporgó pillanat.
Pajtásom volt sokszor a magány,
így ketten hallgattuk a csendet,
a szél neszét, s az időnek végtelen
sóhaját figyeltük, ahogy ringott a rét,
a hatalmas páskó, ahol sétálgatott
velünk gyermekkorom ifjúi dísze,
a szépséges rónaság. Ily örökség
jutott emlékül, ez volt a való, hol
ezernyi báj ölelt, s bennem értük
már ezernyi szív szakad, elhullott
könnyeim örökbe tűnt cseppjein, s még
ott maradt ezernyi titok, mit nem
fejtettem meg máig sem. Egy volt világ
volt az ifjúság, becses idők léte, mit
oly nagyon szerettem én, mert bensőmet
nevelte érzékennyé; mint hegedűn a
húrok játéka, sokszor úgy sírtam, úgy
zokogtam én. Szerettem sírni, mert
könnyebb volt utána, nem tudtam,
miért, de könnyebb volt. Olykor még
a szél is sírt velem, néha pedig
vigasztalva dalolt, átölelve engem
s csókolva arcomat, mert jól tudta,
hogy még gyermek vagyok. Pedig
már vén voltam én, szívem nem volt
kemény, de koravén. Hiába hoznék
fel száz okot, vagy bármi indokot,
hogy miért voltam ilyen semmilyen,
hogy miért leledztem oly búban ifjan,
másoktól megvetett borúban, tudjátok
meg, hát nem tudom. Nem szereztem
hírt s nevet, mit nem is akartam,
engem a világ elvetett, és még a balga
is rajtam nevetett kaján mosolyán,
ami oly nagyon fájt, de tűrni tanított
legalább. Engem az élet így nevelt,
egyszer átölelt, máskor meg szavakkal
ütlegelt, s rajtam vádló tekintetek
pillantása legelt, mintha bántottam
volna valakit a maró gúny hevén.
Tudjátok meg, akit megvakít az élet
csillogása és hiábavaló bölcsessége,
az csillogni akar, és bölcselkedni kíván,
pedig a világi csillogás épp’ hogy
megvakít, s nem hogy bölccsé tenne
bárkit is, inkább gúzsba köt. Az ember
szerinti bölcsesség hiábavaló, mert
küzd ugyan, de mégis falakba ütközik az
elme. Mert a bölcsek értelme jobbá nem
tette e világot, hiszen oly könyörtelen
e kor olykor, hogy a komor nyomor
fellázad dühén, mert se hű reményt,
se értelmet ésszel nem talál. Ti bölcsek!
Nyakatokban ott a sok díj, a dicséret
és érdem! Akkor miért ily silány e világ?
Tőletek ezt kérdem. Miért kínlódnak
a népek nyomorban térden? Hogyha
tudjátok, mondjátok meg nékem! Mert
maga az élet műveteket nem dicséri,
hiszen e kor, mit adtatok neki, munkátokat
jajjal méri. Lassan már az átok is nyögni
fog, mert az értelem szinte csak gagyog,
ne higgyétek, hogy a bölcsesség, mi
emberi, ettől ragyog. Hiába a világ harca,
hogyha arca előtt lebeg a toporgó
homálynak kudarca a semmi ölén. Jól
figyeljetek! Az igazi bölcsesség, a nem
összetákolt, az utcán jár-kel, fel és alá,
olykor a porban hever néhány lap, mire
írva van. Ma még hirdettetik a szó, mert
van kinek, de holnap majd hallgatnak
az ajkak és nem suhognak a lapok. Mert
már nem szólhatnak senkinek Jehova
Istentől azok az emberek, kiket bolondnak
mondanak, kik hű tanúk, de nem a világ
szerint bölcsek, mint ahogy írva van.
Gyűlöljön érte e vak világ, én mindig az
igazságot kerestem, soha nem a magamét,
hanem az Istenét, mert nekem igazságom
nem lehet. Én semmit nem alkottam,
nekem semmim nincs, mert mindent
úgy kaptam érdem nélkül a Mindenható
Bölcstől. Érte életté lettem, ami már
nem az enyém, hanem az övé, akiért
e világ boldog bolondja lettem, akit
már ifjúságomban a páskó füvén,
pacsirták dalán sírva kerestem.