Amint rámlőtök meghajlok,
Tartószerkezetem meginog
Mint spontán szobor-kreatúra,
Felette önnön súlya.
Torz kiáltásom értelmet nyer elmémben,
Üres körök, forogva örök menetben:
Sivár támadás- sorvadás
ALKOTÁS?
Én…
Bizalmam fektettem külső lábakra,
Ma semmivé válnak a horizonton távolodva.
Itt maradtunk, itt állok, nehezékeimmel,
Meg-meginogva, hullva darabokra.
Sötétek félemlítenek, elhajlítanak,
Rángatnak, s meg nem állhatok,
Csak Erőmből.
Csak a magamé menthet ki.
Erőm. Létezik-e?
Magányos fémszobor
Kalauza a rettenet volt, s még az is tovaszállt.
Magában áll, magában fél,
De mindenki EGYET remél.
S a hatalmas, az ALKOTÓ tovább szemlél.
Titkokba altattuk, s iramlottunk szerteszét,
Nem is kutatva visszautat.
Építgetünk, hogy összedőljön minden művünk.
1 hozzászólás
Elgondolkodtató szép vers ez is, mint a többi versed!
szia: én