Értelmet kapott az életem

Szívem húzott felé, de „eltörött lábam”,
súlyos „gipsz” húzta sorsomat,
gondolatban a sebészeten jártam,
még most is a sírás fojtogat.
Órákat vártam,
majd elsírtam bánatom,
hogy gipsz van a lábamon,
így még nem láthatom.
Elfáradt szavak, nyolc hét átkos magány,
Megérte? Így jár minden szamár.
Csak soroltam a bajokat,
s nem követtem el hibát,
fejem felett lengettem a tűzkarikát.
Féltem!
Féltem!
Féltem, mit szól, ha meglát.
Ő nem szólt, talán boldog volt.
Átölelt, megcsókolt,
tüzes vágya magával sodort.
Hirtelen átéltünk pár csodát, majd várt.
Talán várta mikor fedem fel titkomat,
s ahogy magához vont, elindult szavam,
szégyelltem magam.
Oly ostobának hatottak a mondatok,
Ő csak kacagott…
Félve vártam a holnapot.
Amikor hajnalban üres volt mellettem az ágy,
Hiába a vágy, tudtam itt hagyott.
Pedig kértem bocsánatot…
Eleredtek könnyeim, s csak sírtam.
Ekkor meghallottam a zuhany alatt csobogni a vizet,
S mint ki könnyeivel fizet,
szám mosolyra húztam és tovább sírtam.
Nedves volt az ágy,
így könnyeimen át éltem meg száz csodát.
Szaladtam volna hozzá, de nem vitt a lábam,
a boldogság gyönge szárnyán szálltam.
Megéltem annyi édes álmot,
féltem megpillantani a valóságot,
gúzsba kötöttek a gátlások,
pedig nem voltak elvárások,
csak a szív diktált…
s várt a puha, meleg ágy.
A feltörő vágy sodort magával,
nem törődtünk a világ bajával.
Ahogy mellém bújt, elillant minden félelem,
megbabonázott, s értelmet kapott az életem.

Ugye?

Életem!