Romjaimból nyöszörgök még feléd,
rettegő gyermekként, talajtalan,
ki támaszért nyújtogatja kezét,
mert réme oly gyötrő, s alaktalan.
Sikítanék, de fájdalmam néma,
a belső harc erőm kiszívta már,
mint aléltan fekvő, tépett préda,
ki alul maradt, s kínhalálra vár.
Vélt kígyóméreg valós hatása
halódó szívem lassan éri el…
Hűtlennek hitt kéz simogatása
győz meg, hogy mégis, újra égni kell.
Sámán-dob szíveink lüktetése:
föld-, víz-, tűz-szellem himnusza.
Eggyé lényegült lelkünk röppenése
kozmoszunk lélegzet-ritmusa.
5 hozzászólás
Nagyon szép vers, főleg a második versszak tetszik. Az egész versedből átérzem a lélek vergődését.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm, kedves Rozália! 🙂
Szeretettel: Ria
Szia!
Egyetértek Rozáliával, nekem is a második versszak tetszett a legjobban, de az egész remekül sikerült! Ugye, jól éreztem, hogy a végén azért erőteljesen felfelé ívelt a pálya? 🙂
Kedves Inesita!
Igen, a második vsz. a legmélyebb fájdalom hírnöke. Jól érzed a felfelé ívelést! 🙂
Köszönöm poz. hozzászólásod!
üdv: wryan
juj-juj-juj merjek megszólalni? leírtad az elmúlt fél évemet… és miért pont ma találtam rád… hm… kezdek félni tőled, ha megnézed majd véletlen a születési időmet, már ki számolod, hogy ki is vagyok… ohh csitt-csatt-dirr-durr. mostanában semmi sem történik velem véletlenül és ez kezd nem tetszeni… a hütlennek hitt kéz, most különösen… két emberre is… egyikre azért aki, másikra azért ami… hogy írsz te ilyeneket? honnan jöttél? vicces, hogy pont én kérdezem… de azt hiszem, hogy van bennünk valami közös, csak én még nem tartok ott, de már közeleg az én időm. ezt az írást elteszem, ez a legmélyrehatóbb, amit valaha is olvastam. ez valahol máshol ütött, mint eddig bármi más. köszönöm szépen