…és maradt a félelem

…és maradt a félelem, maradt a
jajgatás, szimbolizálva az életet.
Valahol létezett az Isten—talán Ő is félhetett.
Népek vérrel áztatott országútján—
háború okozta sebekkel,
kiforgatott gyökerekkel
emberek jöttek a maradék semmiből
és mentek tovább a jelen megmaradt
omladékán át a diktált, kétes jövő felé.
—Bajban nem válogathat az ember,
mert, aki megéri, a jövő mindenkié.
Ilyenkor, de messze van szívüktől a béke,
az ígéret kiáltása, hogy soha többé!

Veszítők, akik veszítettek, emberek,
akiket nem a sors üldözött, de
akiket a borzalom torkába dobtak
a hatalomra éhes érdekek,
amitől a család szent fészke égett porrá
s vele minden, amit a jelen szült—rommá.
—Embereket süllyesztettek állati sorba
és győzelemittasan emberek váltak állattá…
Vérrel véstek törvényt az értelem falára,
vad ösztön dühöngött, idomítva tömeget
és igazzá váltak az akarattörő jelszavak:
„ ma nekem, holnap neked és jaj a
legyőzöttek maradékának!”

Akkor, amikor az élet körül összetört
és széthullott minden—a meggyötört,
szívben, a végsőkig kitartó lélek mélyén
szikrát vetett az akaratot lobbantó remény—
gyermekszáj adta tovább gyermekszájnak:
„…megy a gyűrű körbe, körbe”—
száll az ige szájról szájra,
viszi az idő nyughatatlan szárnya
s belebotlik egy düh szorította ökölbe…
Azóta tiltva, nyíltan, vagy jeltelen
hősöket emel fel az emlékező jelen.
Előttük hajt fejet, reménnyel élve
az ember. A kín végén egymás szeméből
olvassák ki, hálát adva, hogy végre, vége!