Esendő

A tavasz ravasz,
s én oly naiv vagyok.
Elhiszem neki,
szeretni engem is lehet.
Melegen mosolyog,
századszor megvezet,
orrom fogva tartja –
azzal irányítja arcomat,
a benne ülő tekintetet,
a hitemet.
Én visszamosolygok,
mert most sem látom,
… a tarkóm fölött,
felhők gyülekeznek,
kik őszi borút hoznak,
s nyári derűt visznek.
Hová?
Miért?

Esőcseppek jönnek,
gyöngyözőn-csilingelőn,
harmatfény mosollyal,
ők felelnek:
te csak nézz előre,
sose fordulj hátra!
Ünnepeld az ujjakat,
kik végre-valahára
arcod rejtekét
szabaddá teszik.
Bízz a kedves szónak
szív-melegében,
napsugár az benned,
s érted létezik.

Tavasz, te ravasz, mondd,
miért mosolyogsz?
Hogy fájjon az öröm?
Mondd, benned ki szeret engem?
A napfény,
a kék ég,
a selyem rét,
a patak?
Itt tücsök,
ott békák,
amott lórom.
Minden arcoddal szeretsz,
s az mind szeplőtelen.
A legszebb hazugság vagy,
és…
csak te vagy nekem.
Hiszek neked,
hiszek újra.
Én csak magamban nem hiszek.
Ki szeret engem?
Előbb hallasz, mint kérdem,
de a választ
mind messzebb viszed.
S mosolyod fogva tartja orrom,
az arcomat, a hitemet,
s én elhiszem megint –
szeretni…
szeretni engem is lehet.