Földhöz kötnek illanó napok reszkető idegszálai,
s kiszáradt ajkamról már nem pereg édes szó.
Miről is szólna néhány kiokádott elcsukló hang?
Mély vermek alján csücsülő, halált hordó karókról,
vagy széllel bélelt, hamis ábrándok léggömbjéről?
Porrá zúzták már rég Mózes tízparancsos köveit,
s feltámadt új eszmékben dívik kajánul az új igazság,
hordják elfehéredett körmökkel dicső zászlaját,
még kinő kopogó patája, s két bőszen kunkorodó szarva.
Éhező hontalan vagyok eme őrült karnevál asztalánál,
s gyászkocsin járom a mindennapok úttalan csapását,
urnákba gyűjtögetve elhullott értelem porhamvát.
4 hozzászólás
Kedves Tünde!
Reménytelen hangulatot sugallnak
versed elgondolkodtató sorai…
Szeretettel, Judit
Drága Judit!
Egy nehéz "pillanatomban" írtam…
Igen hullámzó vagyok, úgy hogy hol ilyen, hol olyan írásokkal jelenkezem.
Szeretettel láttalak: Tünde
Kedves Tünde!
Tényleg elég borús hangulatot áraszt ez az egyébként remek vers! A mondanivaló átütő, ilyen világot élünk, nincs mese! Tetszett!!!
Üdvözlettel: én
Az a szomorú, hogy valóban ilyen a világ!
Próbálna az ember javítani rajta, de igen csekély az értelem, akár merre megyek.
A pénz utáni vágy és a határtalan egó kiforgatta mivoltukból az embereket….
Sajnos!
Szeretettel láttalak: Tünde