Leső eső figyeli ki
szégyenlős bánatom.
Ernyőm alá bekukucskál,
enyhül a fájdalom.
Szabad-e már felnyitnom
a látogató égnek
szívem rejtett kapuit,
ahol máglyák égnek?
Láthatja-e a világ
lelkem kicsiny házát,
hogy majd gyógyírjaiért
neki mondjak hálát?
Szabad-e most felkérnem
az esőt egy táncra?
Érzem, érintésétől
kialudt egy máglya.
Ernyőm szakad, mint a gát,
rajta járunk táncot.
Szívem, lelkem nedves lesz,
lecsúsznak a láncok.
Megtanultam végre sírni,
sírva örvendezni.
Szívemet az esőben
nem égeti semmi.
6 hozzászólás
Én biza nem mindig ragaszkodom a szótagszámhoz, de itt technikailag semmi hiba, és a minden második sor rímje megadja a dallamosságát is. Jó. Kifejetten jó. A mondanivaló, vagyis inkább az érzelem, ami szerintem fontosabb a versben, mint a technika, az csúcs. Láttam magam előtt, éreztem. meg akartalak kritizálni, de nem ment. 🙂
:))) Kösz szépen, egyik régi kedvenc versem. Örülök, hogy ezt választottad. Hamarosan felteszem majd a Sárga házban lakom c. versemet, melyet eddigi legjobb “alkotásomnak” tartok… ó, inkább abbahagyom az önimádatot, mielőtt elszállnék magamtól. Kíváncsian várom a tövábbi verseidet is… addig pedig majd olvasgatok az előző verseidből, gondolom, van már fent néhány.
Még egyszer kösz szépen az elismerő szavakat.
Első olvasatra számomra úgy hangzik, mint egy szerelmi bánatból (éppen a hideg eső hatására) kilábaló szerelmes. Nekem tetszik!
Látom, Ginkgo, te aztán nagyon jól olvasol a sorok között. :))) Mert valóban ehhez hasonló élmény hatására született.
Most nem vagyok képes “építő jellegű kritikát” hozzáfűzni ehhez, mondjuk ezen a versen már nincs mit építeni… még biztosan visszatérek, tetszik a hangulata meg a dallama.
Üdv
Zsázs
Kösz szépen, Zsázsa, örülök, hogy olvastad.