Fényes köveken a lomha éjszaka ásít,
félszeg a szél, cirógat, úgy dudorászik.
Kezesbárány ma ő, nincs semmi vadság benne.
Nem rezdül fa lombja, ölel, mintha karja lenne.
Csak néha szisszen-zizzen a parti sétány,
mókus szökken, gombszemével kérdőn néz rám.
Ruganyos testét hamar a lombok rejtik,
hajnalra minden félelmét elfelejti.
Csak ülök a mólón. A csend, most éji társam.
Simogat a folyó illata-színe. A fősodrásban
sirályok és gémek, mélán keresgélnek.
Ha itt lennél most velem, nagyon szeretnélek.
3 hozzászólás
Kedves Barnaby! Ismét egy gyöngyszem Tőled! Szépséges versedhez szeretettel gratulálok. Zsuzsa
" Csak ülök a mólón. A csend, most éji társam.
Simogat a folyó illata-színe. A fősodrásban
sirályok és gémek, mélán keresgélnek.
Ha itt lennél most velem, nagyon szeretnélek."
Üdvözletem, Barna!
Arról fölösleges szólni, milyen szép ez a vers, hisz minden sora önmagáért beszél. De hogy az utolsó versszakod mennyire eltalált…
Szeretettel: Laca 🙂