szél ered nyomába szellő-gyereknek.
Lelkem most egy szélben lengő
elszabadult könnyű kendő –
kötve már nincs – hiába,
tétován ide-oda lebben,
végül felül egy ágra,
s onnan legyint a világra.
****
Orgona ágon volt-virágok,
rozsdás szívek kuporognak.
Nem csókolják őket
sem pillangók, sem méhek.
Bennük hiába duzzadnak a magvak,
nem érnek be sem jövő-bokornak,
sem téli madaraknak.
Orgona ága, orgona volt-virága,
sorsod metszőolló, és a kerti máglya.
****
Parázs-pokolban
ég a holt
ég a volt-virág
ég a száraz ág.
Parázs-pokolban
égek én is,
hiába holtan,
érzem mégis –
ne sírjál,
csak csípős
füstöm száll
****
Bársonyos macsaktalpakon
az este már a fák között oson.
Hízelkedőn dorombol a csend,
felkapja fejét,
ahogy egy madár felsívít odafennt.
Mint egy puha takaró,
aláhull lassan a sötétkék sötétség,
alatta aludni volna jó,
ha nem vergődne még az elme,
s az álmatlan kétség,
hogy másnap reggel
ugyanarra a napra kel fel.
2 hozzászólás
Imádom a stílusod, mert van az nem tagadható! Ez is gyönyörű!!!!
Nagyon tetszett versed! Élmény volt olvasnom! Gratulálok!:)