Csendesen hajtja fejét
az alkonyi táj ma fölém
s ébredni készül az álom
a csillagos este szemén.
Félve mint éjjel a gyermek,
reszketve rezdül a lomb,
s már indul a szellő és pislog
nagy sötét ágyán a domb.
A völgyben az út se pihen még,
ha szél szalad porzik a háta
és kedvesem barna szemében
fodros a hold meleg árja.
Ám rejti sötéten az este
a rét lenge árnya közé
és kint a mezőkön a tücskök
halk szerenádja övé.
2 hozzászólás
Kedves Futóinda!
Nagyon szép képeket használsz, s szavak megválasztása nálad olyan kifinomult, hogy csak irigykedni tudok)))
Gratulálok kedves Inda ismét gyönyörű verset küldtél nekünk!
Szeretettel:
Hamupipő
Hamupipő, kedves!
Mert a természet gyermeke vagyok, szeretem a természetet és az életben a természet az, amely legelőször hozzánk, vagy hozzám ér s csak azután jön életével, érzéseivel, szívével, szeretetével az ember.
Innentől még lehetne folytatni a gondolatot, de az, vagy azok a gondolatok átalakulnak bennünk és verseinkbe, alkotásainkba vándorolnak. Ott élnek s várnak, rá-rá szólnak az olvasókra, az olvasók magukban válaszolnak, mosolyognak és vágyakoznak valami után, amit az alkotás rejt, ami akkor, az időben hiányzik. S néha az alkotó is ugyan ezt teszi és sóhajt egy nagyot…….
Örülök, hogy ez a vers érésvilága(is) megérintett s köszönöm a jó hangulatú gondolataidat. Inda. (..így kevesebbet kell pötyögtetni :-))