Esti imám

Tudod milyen vagyok…
Tudod, hogy veled álmodok…
Tudod, hogy veled élek, veled halok,
S azt a felejthetetlen pillanatot,
– igen, élesen emlékszem, –
Soha-soha nem feledem,
Mikor szembetalálkoztál velem.
Mikor rám köszöntél először,
Ó, azóta csak gyötörsz, gyötörsz,
Kérdéseimmel egymagam vagyok
S néma marad, láthatatlan alakzatod.

A kvantumingadozások kiszámíthatatlanok,
A multiverzumok egyike lehetünk,
A valóság többé nem az, mit látunk,
A mi világunk beleágyazódik más terek
És világegyetemek dimenziójába,
Az ősrobbanástól formálódó gomolyag,
A láthatatlan anyag, s energia,
Világegyetemünk hajtómotorja,
Testünk biológiai csoda,
Létünket az eltelt időhöz képest,
Örömest meghosszabbítanánk,
Tudván, hogy alig láttunk belőle valamit igazán.

Miért ilyen a világegyetem?
Miért ilyen hatalmas és védtelen?
Miért, hogy ennyi, s ennyi véletlen
Szüntelen közjátéka, sodort
Ide, erre a kék bolygóra?
Miért van, hogy nincs velünk senki?
Hogy senki sem akar megjelenni, nálunk?
A mi világunk oly messzire van rejtve,
Mintha, el lenne feledve.

Pedig itt vagyunk, és imádkozunk,
Gyermekeink fülébe varázsmeséket suttogunk…
E bolygón, mindig Te voltál a téma:
Legalább itt lennél velünk néha,
S én nagy léha, beteges gyerek,
Megköszönném jelenéseidet.

Éjfélkor, mikor álomra hajtom fejem,
Rád, csak rád emlékezem,
Finoman erőszakoskodom,
Világmögötti titkodat akarom,
… s amíg meg nem adod magad,
Amíg ki nem adod titkodat,
Addig nem hagylak, nem hagylak…

S ha kérdeztek, s szóra nyitom számat:
Csak így dadoghatom imámat:
Isten? …Ő, kifürkészhetetlen.