Nélküled ez a domboldal
oly sivár, hűvös és idegen,
a repedező árnyak is oly társtalan feketék,
mintha nem is itt kódorognék,
hanem valahol a Himaláják hályogos,
hófödte csúcsain,
a földanya egekhez simuló
hatalmas homlokán,
hol a gomolygó idő oly jeges
méltósággal terül el,
mint egy kivénhedt komondor
halott gazdája mellett.
Ténfergek csatakos szélben, mérgezett fagyban,
nem zilálja szét bennem semmi sem
sejtjeimben is örvénylő
szüntelen hiányod.
Minden gondolatom körötted csobog,
éhemtől a veszély sarjadozik bennem,
s ahogy kallódok tőled egyre távolabb,
annál inkább tündökölsz te
rabtartó bánatom árnyéka fölött.
Most kényed-kedved szerint bánhatnál velem,
mégis bűzölgő
szakadékot vágtál
közénk,
s gőgödtől hevülten
nevetsz vesztemen.
Ó, milyen csillapíthatatlanul
reszkettem érted,
dideregtem életem felkínálva,
s ahogy csak megízleltelek,
minden barbár ösztön bennünk
tündökölt!
És íme, egyetlen parázna szó
összeroskasztotta
adventi ragyogásunk!
Egyetlen,
téged nem visszhangzó
szavam.
Gyóntatom szerelmünk hajdani vidékét:
„Hol vagy? Merre vagy?” – kérdezem,
és hirtelen eltűnök a tájban,
mert ragadozó gondolataimmal
már a kőszáli sasok fészke fölött
lépegetek az eretnek
Hold felé.