Még vörösen forr az ég.
Bíborban úszó felhők,
Kormot festő sötétség
Kínt fakaszt, lelkemben ég.
Eltelt egy végtelen nap.
Nélküled jött az este.
Szívembe hiányod mar
Völgynyi fájó hornyokat.
Nem érezhettelek ma.
Karomban az ölelés
Csak magányos vágy maradt,
Hiába követelt, akart.
Nem láttam édes arcod,
Ujjamban cirógatás
Csak a semmibe futott,
Elmaradt fájó légyott.
Csókban nem forrt össze szánk,
Ajkunkkal nem éltük meg
Az incselkedő csodát,
Mit égig röpít a vágy.
A bíbor borított táj,
Szív fájdalmában játszik.
Bíborból sötétre vált,
Megfesti az éjszakát.
3 hozzászólás
Szia!
Tetszenek a képeid, ahogy érzékelteted a másik hiányát:
“Karomban az ölelés
Csak magányos vágy maradt,”
vagy
“Ujjamban cirógatás
Csak a semmibe futott,”
Nagyon szép a vers. 🙂
Üdvözlettel: Ditta
Tanulom a verselést. Figyelem a többiek hogyan mívelik, mert abból lehet a legtöbbet ellesni, mint a kisinas régen. Köszönöm a véleményed. Nagyon jól esett.
Amint a versed végére értem, két dolog jutott eszembe: Milyen érzés a hiány(ez tökéletesen felidéződött bennem), és hogy milyen jó dolog ott jobb oldalt az “Ezt olvasta már?” rész. Ott böktem rá a címre, és hogy őszinte legyek, örülök, hogy rátaláltam erre a versre. Biztosan sokakkal fogom még megosztani a gondolataid idézet formájában:) Köszönöm, hogy olvashattam:)